Ábrahám János – Micsoda ​majális

A szerző írja Önéletrajz című vallomásában:
“…Találkoztam az olvasóval, s minthogy őt az érdekelte, miért kezdtem el írni, elmondtam neki töviről hegyire:
Láttam erdőket, lombokat, hernyókat. Hegyeket s szakadékokat is láttam. Álltam vizek s temetők előtt. Keserűségünk mosták a habok, keserű kincsünk védték a hantok… Láttam kerteket, méheket, hangyákat. Csodásan szervezett társadalmakat… De legtöbbet embereket láttam. Kicsiket, nagyokat, bátrakat, gyávákat… Integettünk, egybegyűltünk, kezet fogunk, vitatkoztunk. Keveseltünk, többet akartunk. Szétváltunk, újra találkoztunk. S mindez pontosan fedi azt, amik vagyunk: emberek. Az óramutató előbbre billen. Iramok, sóhajok, romlások, bomlások. Sejdülések és eltűnések. Megállapodások… Kész csoda, felfoghatatlan, hogy ők, a vérrel működők, a megtartó erők nagy vonzásai, a vértezett közöny bástyafalai a hit és küzdelem csataterein, hogyan lehetek néha: én.”