Panek Zoltán – Boszorkánygyűrű

Szabadsága ​foglyaként Panek Zoltán mintegy másfél évtizede írja azokat a novelláit, emelyeket regény(ek)ként kell olvasni. Ezzel természetesen olvasója szabadságát rendeli alá a sajátjának nem csekély elégtétellel, ám annál csekélyebb kímélettel. Ugyanolyan esztétikai parancsuralommal kényszeríti lvasóját, hogy novellányit időzzék a regényvilág sűrűjében, mint ahogyan regénytömböt farag vésővel és kalapáccsal miniatűrré, gondosan eltüntetve a kolosszális törmelékeket.
Mert Panek Zoltán voltaképpen nem regényt vagy novellát ápít dühös és pontos türelemmel, hanem mondatot. Mindig mondatot, csakis mondatot. Vagyis: prózát? “Az eredeti (valódi) próza a hömpöly (minden egyéb azért még lehet igaz, sőt igazi)”. Ezért tanúsít figyelmet minden iránt, ami leírható, úgy, hogy semmi, egyetlen kötőszó se legyen elmozdítható a helyéről; s ezért követeli azt a figyelmet és fegyelmet, amelyet ritkán s igencsak drága áron kaphat meg egy leírhatatlan jeleség-pályákon keringő galaxisban. Hitvallók tanújaként és hitváltók kortársaként Panek a mondatban hisz, az értelmes nyelvi építmény erejében és tartósságában, abban tehát, hogy a nyelv túlélheti a meghasonlásukat közlők és közléshiánnyal küszködők légszomját, elfelejtetten is megmaradhat. Ambíciója csak látszólag szerény, amikor kimondatlan megvallja, hogy nem érez magában sem váteszi, sem néptanítói elhivatottságor.
Az ő területe más: a mondatot cipeli. Ki mondhatná ma, hogy ez frivolan könnyű teher? Hogy fényűzés a nyelv hatalmát gyakorolnia annak, aki harsány használati utasítások alternatíváját sem ismeri másként, mint a szövegkollázs egyik lehetőségét? Hiszen minden szöveg – kollázs. Panek Zoltán a másikat választotta: a prózát, a “hömpölyt”. Ismertebb nevén – a mondatot. Panek mondattana megengedi – és ez aztán csakugyan fényűzés! –, hogy bár nem feledjük, ne is abszolutizáljuk: mikor és hol és mekkora a szabályt ismerő gondolati egységekké szerveződő szavak helyzeti energiája. Értéknek is nevezhetjük. Panek kiiktatta art syntacticájából, s visszaakasztotta oda, ahova való, vagyis szűkös konyhák falvédőjére a szerénység apológiáját, hogy ugyanis “Szegény ember vízzel főz”. Minek szerénykednék a gazdag író? Örökölt és szerzett finomságokkal dús éléstárából jut is, marad is, nem sajnálja a gazda. Kerüljünk hát beljebb, s váljék szellemi egészségünkre, amivel kínálnak, mert, ne feledjük: bűn a lelket koplaltatni!
Szilágyi Júlia