Szabó Gyula – A ​béke hamuja – (A sátán labdái 5.)

Ez ​a könyv a szerzőjével együtt múlt századi relikvia. Mindkettő készült a XX. században, s immár szerencsésen átlépte a XXI. század határát. Mindamellett a szerencsével való szólás elbírna egy halovány idézőjelt is, ami az előszólások révén bizonyosan világosabbá fog válni… Talán vannak még múlt századi olvasók, akik az emlékeikkel igazolni tudják, hogy A sátán labdáinak eddig négy kötete látott napvilágot, mégpedig olyan látványos ütemben – eltelt már két évtizede annak! –, hogy pontosan négy év alatt „vonult ki” a nyomdából sorban a négy könyv: Függőleges veszedelmek 1978-ban, A romlás útjain 1979-ben, Órás fejedelem 1980-ban és Rozsda a kardon 1981-ben. Következett volna az „ütemtervben”, hogy 1982-ben ott legyen „az olvasók asztalán” az ötödik kötet is. Közben azonban támadt a szerző életének folyásában egy olyan „ütemzavar”, hogy fölötte ugyancsak „függőleg” kezdtek állni a veszedelmek: alighogy a negyedik kötet 1981-ben kikerült a nyomdából, egy év sem telt bele, s a „tudósító” is éppen a negyedik szívinfarktusát „könyvelhette el” a történelmi tudósítás sorozatának négy kötete mellett. A két „sorozat” a negyedik számlálásában majdnem úgy hangzott egybe, mint A vén cigányban a „szív és pohár” (az egyik búval, a másik borral tele), amely hasonlat talán kevésbé sántít, ha hozzászámítjuk, hogy az első szívroham abban az évben „támadt”, amikor az első kötet írása közben a kerti szőlőművelés „tanulásának” épp első esztendeje folyt. Aligha van a világirodalomban még egy alkotás, amely ilyen „mintaszerűen” lett volna „egybeszerkesztve” az alkotó „szívveszedelmeivel”… Mai távlatból nézve vissza, ez a harmónia annyival inkább „eleve elrendeltetettnek” látszik, mivel az első kötet írásának kezdésekor az első szavak erről szóltak: „Ma, 1973. november 26-án vágtam neki ennek a bizonytalan útnak, melynek a vége homályba vész.