Nagy László összegyűjtött versei

Lírai igéző erejével Nagy László több mint három évtizeden át szólt és énekelt közöttünk. Töményen, nehezen bogozható vállalásokkal s képekkel, erkölcsre, emberségre és szavára kényesen. Képzeletének egyetlen villanása elegendő, hogy az élet egyetemességével szembesítsen. Emberi lényünk teljességet ostromló vágyaival: „Ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!” S a képeivel át lehetne rajzolni a világot. Emberibbre, tisztábbra. A tartás s a fegyelem erejétől egyetlen tömbből faragottá. Mert amit Adyról írt, róla is szól: „Akinek ország nem fáj, azoknak: pózmagyarság, Póz-e, ha embert is magához mérhetőt kíván?” Verseiben az emberi helytállás és odaadás „mércéjét” példázta folyton. Költő ennél többet értünk nem tehetett.- További ismertető: „Belelapozás”.

——————————- Én fekszem itt a kihűlt földön: eleven kincse még a nyárnak, vétkek s rossz jelek rohamozva édes húsomra idejárnak. Igazán s végleg téged várlak, érdes tüllben gyere lassúdan, horzsolj végig s hagyj itt örökre izzó kikerics-koszorúban.